Eső
A nedvességtől felerősödött a salétromszag, és becsapott a műhelyek ráccsal védett szuterénablakain. Lukács egy elrontott, ám még helyrehozható cipőfelsőrészt tart a kezében; vele szemben az aprótermetű inasfiú figyelmesen hallgatja a cipészmester magyarázatát. Lukács soha nem kiabál. Most sem. Csak épp lassabban beszél az átlagos tempónál, és ettől a pontos, nyomatékos artikulációtól őrülnek meg az inasok mindannyian, de a cserzett kezű munkások sem viselik könnyen. Azonban Lukács hirtelenjében már nem egyszerűen csak kioktatóan lassan és nyomatékosan artikulál, hanem úgy, mint aki néhány hang után egyszeriben elfelejtette az ezután következő szavakat, mint aki visszakanyarodna, hogy az imént elhangzott néhány foszlányt ízlelgesse. Ahogy az orrába tolul a nedvességtől átitatott salétromszag, Lukács szájában szétomlanak a szavak, mert nincs jelentőségük, ízük, szaguk. A többiek – az inasok mind, és az edzett munkások közül néhányan – nem figyelnek fel az áradó salétromszagra, s így döbbenten hallgatják az értelmetlenségig elmosódott hangzókat. Végül Lukács egyszerűen leteszi kezéből a hibás, ámde nem menthetetlen cipőfelsőrészt, megszakítja a szájából omló hangzóáradatot, és lassan, célirányosan kisétál a műhelyből. Néhány lépcső vezet a felszínre, ezek egyikén leül Lukács, és gondosan kifűzi saját cipőjét, szakszerűen leemeli lábfejéből, majd zokniját is begyűri: jobbat a jobb cipőbe, balt pedig a balba. Otthagyja őket a lépcsőkön, oldalt, hogy ne legyenek útban. Kilép az udvarra. Az eresz alatt még csak nedves a kő: langyos is, párás is. A virágágyak között a föld túlszívta magát vízzel. Zsivajgó, egybefolyó pocsolyákon pattan hólyagosan az egyre gyorsuló zápor. A föld felszíne puha, Lukács lábujjai belefúródnak a sárba. Élvezettel cuppogtatja őket. Ugyanolyan lassan, kimérten mozog, ugyanolyan rémisztően lassan, mint ahogy az imént beszélt. Haja rátapad a koponyájára, inge a testére, vastag, régi, de tartós szövetből készült nadrágja is kezdi elveszíteni formáját. Olyan, mint egy hajótörött. Cuppogtat a lábujjaival. Nézi a pocsolyát. Nézi a hólyagosan visszapattanó esőt. A felkavarodott, tejeskávé színű sarat. A srégen hulló cseppeket. Nem is cseppeket, vonalakat. Hallgatja koponyáján az apró koppanásokat. Az inasok és a munkások is mind görnyedve ülnek a munkájuk felett. Messziről úgy tűnnek, mint egy pillanatkép. Alig mozdulnak. Túl erős bennük a visszafojtott izgalom ahhoz, hogy akár egy öltést is meg merjenek kockáztatni. Túl erős a szemérmességük ahhoz, hogy fel merjenek nézni. Ülnek hát, pillanatnyi mozdulatukba fagyottan, csendben. Irén az utcára néző emeleti ablakok egyikénél áll. Épp befejezte a mosást, amikor meghallotta, hogy felerősödött az eső. Olyannyira, hogy behallatszott a fürdőszobába, ahol az apróbb holmikat volt szokása kimosni. Olyannyira, hogy szinte elnyomta a ház minden egyéb zaját. Kezét megtörölte, és a legelső ablakhoz lépett. Most azt játssza, hogy kiszámítja az ablaküvegen az esőcseppek haladási irányát. Pályájukat egészen addig, míg ellankadnak, megállnak – már amelyeknek nincs erejük végigfutni, egészen az ablakkeretig. Ujjával belülről meg-megérint egy-egy pontot, mintha előre megszabná, hol kell az esőcseppnek megállni. Sokszor nem sikerül, néha igen. Néha az ablaküvegen belülre tapasztott ujjbegye mögött eltűnik az esőcsepp, és nem bukkan föl többé. Ilyenkor Irén szereti azt gondolni, hogy befolyással van a dolgokra. Öntelten mosolyog. A tante épp a konyhában áll, hogy utasításokat osztogasson a szakácsnénak. Mára, holnapra, mindegy mikorra, de folyton utasításokat kell osztogatnia. Főként a konyhában, néha a műhelyekben. Igaz, ez utóbbit Lukács munkásai és inasai nehezen tűrik. Talán maga Lukács is. Talán a tante sem örül annak, hogy lassanként nem tud befolyással lenni rájuk. Ezért állandó és energikus körútjai után, amikor pihenésképp hazatér kevéssel ebéd előtt, hogy kevéssel ebéd után újra elinduljon követhetetlenül kusza társasági életét élni, egyre gyakrabban fordul meg az emeleti konyhában. A szakácsné bólogatva hallgatja a végeláthatatlan rendelkezés-sorozatot. Mindketten tudják, mekkora áldás, hogy a tante még soha nem kérdezett vissza, vajon mire is vonatkoztak az imént elhangzottak. Határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, rendkívüli gyorsasággal osztogatja az utasításokat. Aztán meghallja a cserepeken a sebes kis koppanásokat. Fejét jobbra, balra hajtja. Oldalra. Majd enged a kísértésnek, és oldalra biccent fejjel, behunyt szemmel elhallgat. A szakácsné bólogat, csupán azért, hogy arra a kis időre ki ne jöjjön a gyakorlatból. Továbbra is a gőzbuborékban lebeg. Praktikus mozdulatokkal kapkodja ki a főtt húst a levesből. – Ezek. Mondja. |