Tűzcsap – regényrészlet

A ponyvás kisteherautó már megint rátolatott a tűzcsapra. A hazafelé tartó Rosetta háta mögött. Egy, a talajra merőleges energikus víznyaláb. Majd – mivel csupán egy méternyi magasságig engedi szökellni a környék alacsony vízellátottsága – visz­szatoccsan a hézagos aszfaltra. Rosetta nem fordul meg, hogy lássa. Rendszerint ez megy: a tűzcsap letörik, és a finom, tisztított víz újfent belecsordogál a legutóbb negyven évvel ezelőtt használatos szennyvíz-elvezetőbe, ami nem egyéb, mint a domború úttest két szélének lejtője; húszméterenként kis, fekete fémből készült börtönablakokkal a lefolyás végett. Ahogy ütemesen lépked a két kezében arányos tömegeloszlást képviselő két szatyrával, Rosetta hatalmas guriga-mellei rápörögnek gömbölyű hasára.

Őszes hajcsomók rugóznak ki-be a látóteréből.
Feszes háj inog gömbölyű farizmán.
Egyenletesen mosópor-szítta, egyenletes rozsdabarna ruhája széle ide-oda csapkod lépésenként.
A kisteherautó sofőrje csak halkan káromkodik és csak rövidet. Részint, mert már megszokta, hogy nekitolat a tűzcsapnak, részint, mert nincs közönség, aki különlegesen balfasznak titulálná, ő maga pedig tudja magáról, amit tud. Jelesül, hogy nem balfasz, csak valami szemmel verés folytán, mintegy menetrend szerint nekitolat annak az átok tűzcsapnak. Végül is megszokta már a zökkenést, a sercegő felspriccelést és tulajdon tötyögését a pirosra festett fémfallosz körül, amely elhúzódik mindaddig, míg a szerelők kiérkeznek, és ellátják a sebzett orgánumot.
Az utcában kizárólag raktárépületek vannak, a rácsos lefolyóablakok fekete öregfém vázát hatalmasan ismétlő szerkezetekkel, amelyeket zavaros üvegtáblák töltenek ki. Már ahol nem verték be őket. Azért a vékony-fekete-egyenetlen felü­letű fém és a széles-magas-silányságában matt üveg ritmusa még így, hézagosan is kivehető. A negyed elrettentően olcsó négyzetméterárai mellett nem futja semmilyen őrzésre vagy az áru korróziótól: esőtől, hőtől, földrengéstől való védelmére. Különlegesen nyomorúságos nagykereskedő, vagy legalábbis a várost, de még a környékét sem ismerő kezdő az, aki itt bérelne raktárt magának. A sofőr az eszmefuttatás végén vállat von. Az ő ferdére csapott ponyvás teherautója sem kristá­lyokkal kirakott limuzin; ő aztán bármeddig elszállítgatja ezekbe a gyatra, olykor sem oldalról, sem fentről nem védett, lukacsos helyiségekbe az antracitszürke lé­cekből összetákolt, nyitott szájú ládákat, melyeket némi homályos erkölcsi eredetű indíttatásból fekete nejlonokkal fedtek be. Lesegíti őket a platóról, beoldalazza az épületbe; többé-kevésbé geometrikus hűséggel illeszti az egy héttel, egy hónappal, egy évvel korábban általa már kirakodott sötét utasok mellé. Aztán felhívja a sze­relőket, megvárja, míg elzárják a tűzcsapot, és részéről ennyi volt az egész.
És többnyire épp erre jár Rosetta hazafelé, amikor a sofőr pont be akarná irányozni félrecsapott ponyvájú kisteherautója fenekét a raktárépület ajtaja elé, amely, némi bosszúságot okozva, véletlenszerűen a tűzcsappal szemközt foglal helyet.
De Rosetta soha nem fordul vissza, amikor a szerencsétlen sofőr lekarambolozza a piros fémtömlőt. Nem kacarászik és nem is káromkodik. Becsmérlő megjegyzéseket sem tesz. Pedig legalább egy villanással illethetné a reflexként beállt heroikus próbálkozást, amely fátumszerűen fordul olyan kiszámítható kudarcba, hogy a Gergely-naptárat hozzá kellene igazítani, ha az valaha kizökkenne a rendjéből. Nincs is szerda, csak tűzcsap-ledöntő nap.
Vége. Késő. Rosetta ma is, ezen a szerdán – vagy tűzcsap-ledöntő napon – is befordul a sarkon, ahol meglepetésszerűen jobbról is, balról is, előre is, hátra is pontosan ugyanolyan raktár-vakablakok sorakoznak végeláthatatlanul, mint a tűzcsap utcájában.
Rosetta hazamegy.
A tűzcsap utáni első sarkon kell jobbra fordulnia, tizenhét silány mattüveg óriás­ablaknyit elhaladnia, és jobb kéz felől, a tizennyolcadik, kivert üvegű fémszerkezeten átlépve kell bemasíroznia az épületbe. Haza.
Az olajos, félig szétvert, félig rozsdától szétmart óriás fémesztergapadok között lépked, az éles forgácsokra ügyelve. A másfél emberszélességnyi négyzetes betonoszlopnál aztán váratlanul befordul, és eltűnik a szilikátos árnyékok között. A so­főr minden egyes alkalommal megbabonázva veszi tudomásul fürgeségét vagy boszorkányosságát, amellyel megint, és talán akaratlanul, észrevétlenül átveri őt, a szegény teherszállító munkást, akinek végre egy bizsergető titok akadhatna rutin­szerűen megkomponált, veszélyeshulladék-fuvarozó életére.
Ennél a másfél embernyi széles, négyzet alapú betonoszlopnál kell mindig visz­szarohanni a teherautó fenekéhez és a vízsugárhoz, mihelyst a szintén forgató­könyvszerűen megérkező szerelő kocsija, mint sokutcánkénti egyetlen zajforrás azt nyilvánvalóvá, sőt, elkerülhetetlenné teszi.
A szerelő – vagy szerelők; már ha nagyon unatkoznak a bázison várakozva – pacsit ad, ismerősként üdvözli a sofőrt, és nekilát a víz elzárásának. Holnap pedig több emberből és alapos felszerelésből álló kontingens indul majd kiszállásra, hogy működésében is kifogástalanul helyrehozza a zilált masinériát. A sofőr beáll az imént még a lécládák bejárataként használatos kitört üveg helyébe, egyik kezével magasan támaszkodva, a másikat hanyagul csípőre vetve, mint egy felfutott fotómodell, és végigbeszélgeti a szerelővel azt a pár percnyi vízelzárási procedúrát; gondosan kezet törölve, jobbját nyújtja neki, majd ugyanezen alaposságtól hajtva megvárja, míg a szerelő beszáll a kocsijába, és minden kockázattól mentesen elhajt ugyanabba az irányba, ahonnan jött. Ha már az autó hangja is elcsendesedett a zörejeket jobbra-balra pattogtató fém-üveg folyosók között, a sofőr komótosan felkapaszkodik csapott ponyvájú kisteherautója vezetőfülkéjébe, és elhajt a másik irányba, azzal a gondolattal, hogy mára, sőt egy hétre megint lezárult a kalandok sora – mely gyakorlat egyszersmind a kiszámíthatóság megnyugtató érzésével tölti őt el.

Látó, 2012. június