Térkép

A szemben ülő férfi tarkóját nézi Antal. Sötét, foltosnak tűnő bőrét. Fekete hajszálak állnak ki belőle. Le, majdnem addig, ahol a háta kezdődik. Antal úgy bámulja ezt a tarkót, mintha éppen új földrészt fedezne fel. Az meg csak alszik, előregörnyedve, a kocsin zötykölődve. Elégedetten. Végre van annyi helye, hogy térdére hajthatja a fejét.

 

Fél nap telt el azóta, hogy ezzel az emberrel szemben ülve zötykölődik Antal a fedetlen kocsi hátsó rakodófelületén, amelyen a nagyhirtelenjében kialakított sok-sok ülés van utasszállítóként feltüntetve, és általa igen magasnak ítélt áron viszik a szárazföld belsejébe az elszánt utazót. Mert ki lenne olyan ostoba, hogy a kellemes-szellős tengerpartról bevitetné magát az esztelen forróságba, oda, ahonnan nincs szökdösés a vízen keresztül, ahová többnyire végérvényesen érkezik az ember, ha különös célja van. Olyan, mint a missziók felkeresése, vagy karriercsinálás, amire Antal gondol most. Néhány tízezer kiloméretnyi vasút megépítése. Vagy talán ha ott a szárazság mélyén hagyott családját akarná egy-két évente látni a tengerpartra kievickélt szerencsés, mint esetleg ez az olajos-foltos bőrű, meredező tüskés tarkójú fiatalember, aki hálásan borul a térdére, hogy a nagy rázkódás ellenére is mélyen elaludjon pár pillanat alatt.

 

A platón nem meri kinyújtani a lábát Antal, nehogy annyira megszokja ezt a nagy kényelmet, hogy majd aztán újra tízezer tűszúrásnyi zsibbadás kezdődjön a térdétől lefelé, amikor majd hamarosan felszállnak az új utasok. Hamarosan. Vagyis tíz-tizenkét órán belül – nem is legközelebbi településnél, mert olyat aztán végképp nem láttak mióta csak felkászálódtak erre a pár ponton rögzített, fából hasított padra. A forró tájban úgy állnak az utasok, mintha legalábbis percre pontosan érkezne a járat, és nekik jóelőre váltott jegyük lenne rá. Pedig csak megálltak itt, vigyázzállásban, szokatlan nagy fegyelmezettséggel, otthonról gondosan megmosdva, hogy végre felkapaszkodhassanak életük nagy kalandjára. Boldogan tuszkolják fel batyuikat, majd húzzák fel testüket a platóra. Antal magában mosolyog.

 

Aztán, amikor eleget tanulmányozta az utasokat és az utaztatást, előveszi a térképet, hogy megtervezze a jövőbeni vasút útvonalát. Amivel majd előáll.

 

Legutóbb egy nőt húzkodtak fel a lehetőségekhez képest előzékenyen a barna karok. Mosolygott. A kora még körülbelül sem megállapítható. Jobb oldalt, fent, hiányzik egy foga. Néha fájdalmasan odanyúl a nyelvével. Akár beszéd közben is. Nemrég téphették ki neki.

 

Antal térdén a kiterített térkép. Néhányan kíváncsian hajolnak fölé. Via, via – ismételgeti Antal, és vagy a latin szóra, vagy a mozdulatokra felélénkül a társaság, és ujjaikat a térkép felett siklatják, mutogatnak, egymásnak magyaráznak. Talán azt, hogy ki honnan jött – gondolja Antal. Vagy azt, hogy ki hová tart.

 

Kerek fejű, sűrű hajú férfi mozgatja ujját kacskaringósan a papírlapon. Valahogy úgy, mintha a völgyeket, a járható utakat jelezné. Antal figyel. A foghíjas nő nevet, bólogat. A többiek csalódottan visszahúzzák a kezüket. A férfi biztonsággal rója tovább az utakat. Néha mond egy-egy szót. Talán helységnevet. A nő mindegyikre szertartásosan bólint. Néha ő is odahelyezi ujját az útvonal csomópontjaira. Ismétli a szavakat. Vagy helységneveket. A férfi egyszercsak játékosan odébb söpri a nő ujját. A nő elhúzza a kezét. A férfi nevet, megint mond egy szót. Csak egyetlen egyet. Ujját ráteszi az iménti pontra, ahol kettőjük keze közt a félreértett konfliktus lejátszódott. A nő megnyalja sebzett ínyét, mintha hosszú idő után csak most jutna eszébe a fájdalom vagy irritáció. Visszahelyezi ujját. Ketten vezetgetik tovább az útvonalat. Aztán újabb játékszabályokat eszelnek ki. A férfi váratlanul behajtogatja a térképet, s így megfosztja kettejük útját a végcéltól. A nő fordulna ujjával a behajtott papírlap után, de a sűrű hajú fejét csóválja, jelzi, hogy ott már nincs terep. Kacagnak. Antal elveszti a türelmét. Felnéz. Körötte mindenki felvette már korábbi, a hosszú útra betervezett pozícióját. Érdektelen bámészkodás. A terepen továbbra sincs tájékozódási pont. Egyetlen egy sem. Semmi. Semmi nem változik. A kocsi teljesen megrakodva. Néha úgy tűnik, egy döccenő kibillenti a megpakolt platót, lerázódnak ez utasok. De aztán mégsem. Most is így. Fék. Hirtelen, mintegy véletlenszerűen. Nem száll föl senki. A nő fogja holmiját. Ketten segítenek leszállni. A kocsi még áll. A sűrű hajú férfi komótosan leszáll. A nő szélesen mosolyog. Tépett ínye. Megállnak. Integetnek a kocsinak, a tovább induló utastársaknak. A férfi kezében ott az összehajtogatott térkép.

 

Az izzadságos, helyben rezgő levegő végképp megszabadítja Antalt a gondolataitól. Már csak arra figyel, hogy lélegezni tudjon. Le ne forrázza a légcsövét a beáradó forróság.