Tánc

Kisasszonyok az iskola udvarán. A hajuk egyenes, mintha vonalzóval húzták volna. Nevetve karolnak egymásba. Egyik oldalról, másik oldalról. Az órák közötti szünetekben. Séta körbe-körbe, és fel-alá a köveken. Semmi növény.

Erősödik a kar, amit a karba öltenek. Egyik oldalról, másik oldalról. Szorítássá lesz. Séta az udvaron, a köveken, ahol semmi növény. El az ablak alól, ki a látószögből. Szorítanak a karok két oldalról.

Azután jön a többi lány. Szépen fésült kisasszonyok. Hörög a torkuk, vonít az agyuk; a szájuk hangtalan. Bicskába hajlanak, csinos kis cipőjük orrát lökik előre, lendülettel. Körbeugrálják a szorításban vergődőt. Szinte elvesztik egyensúlyukat, ahogy előrelendült fejjel, megdőlt gerinccel, kezükkel a levegőben hadonászva ugrándoznak, miközben féktelen iramban rugdossák a lány bokáját. Felfeslik a harisnya, leválik a bőr; holtan fittyed a bokára. Véresen ráng a kisasszony a szorításban. Véresen ráng a rugdosásban. Szája összezárva. Csönd van és semmi növény. Csak a csinos cipőcskék sarka toppan gyors egymásutánban a kövezeten. Tánc! Tánc! Tánc! A véresbokájú még csak nem is zihál. Csípőjét forgatja, de minden oldalról lendülnek az önállósodott lábszárak, mindenhonnan elérik a cipőorrok. Húsz másodperc, tíz másodperc, vagy még annyi sem. Míg néhányszor levegőt vesz az ember.

Amíg tart, végtelennek tűnik. Önfeledten, boldogan. Visszagondolni rá, belezuhanni.

Úgy állnak meg, mintha megkövültek volna. Irén hátrasimítja a haját. Hátralép. Otthagyja a véresbokájút. Azután egyenként visszasétálnak az udvar közepére.

A hajuk – mintha vonalzóval húzták volna.