litera.hu napló
|
2012. szeptember 11-16. – részletek Miénkitta – 2012. szeptember 11. Csendes nap. Ráérős, nézelődős. Váratlanul érkezik egy olyan időszak közepére, amit megrögzötten főpróbahétnek nevezek. Jelen esetben egy periodika nyomdai határideje. Ezek a napok, amikor valami készül éppen, és mindenki látványosan és hangosan bele akar halni, akinek valamit is számít ez az egész, és egyúttal hirtelen kitörő felismeréssel ki is akarja végezni mindazokat, akik szerinte nem döglöttek eléggé bele a munkába. A szerepek döbbenetes erővel tudnak szertefolyni, és pillanatonként váltakozik és keveredik az üldözött-üldöző, mitképzelszte-mitdolgoztaménkilógabelem pozíció. Vagy alapvető művészeti kérdésekben fedezünk fel szakadékot ott, ahol addig csak szelíden hasadt. De nálunk ma csend van. Il és Dé néhány tempós, megnyugtató levele jön. Óramű. Pontosság. Egy lánynak, akit nem ismerek – mint ahogy a szerzők nagy többségét személyesen nem ismerem – következetesen, és a magam számára is meglepő módon folyton azt kell írnom búcsúzóul: „szeretettel”. Volt néhány szöveghely, amit gyűlölök magyartalanságnak nevezni, de hát mégis így szokták. Javítom: sok a korrektúra-piros. A legkevésbé humánus program a világon. Egyrészről „hajrá”-t akarok üzenni, másrészről felelős döntésem eredményeképpen nem akarok hosszú távú felelősséget vállalni. Marad a „szeretettel”. Hadd áradjon. Fehér és csendes és steril a sóbarlang, ahová a nap közepén allergiára hivatkozva azilumba vonulok. Csendből a fehér csendbe. Illetve: majdnem-csendbe, mert halkan mantra-szerű zenét adnak, ami olyan, mintha Keith Jarrett kölni koncertje második tételének első ütemén megakadt volna a tű, és ezt végtelenítve élvezzük a negyvenperces egészségmegőrző üléseken. Elterülök a fekvőágyon. Jó lesz Patti Smith egzisztenciális kócolásnak. Az önéletírását hoztam magammal csalókán ezüstszürke, biológiailag mégis lebomló táskámban. Várom a gyomron döfést. A fájdalom éberségét, a zavarba esést. Az inas punk nő szíjának csattanását a hátamon. A mai napig olyan költőien sovány, ahogy csak a nagyok tudnak. Aztán: amerikai nagyon kispolgári család igaz keresztény hittel, ám rúzsos szájú, cigizős pincéranyukával, isten tudja honnan való remek irodalmi és művészi ízléssel. Nem előre kitervelten, de vannak nippek a kandallópárkányon. Hatvanas évek elejének leszedált Amerikája, ahol azok is révültek, akik semmit sem szedtek, csak örültek a kis életnek, mert örülni kellett éppen. Lassanként indul a gépezet. Kisváros, kiüresedő gyárral. A fejemben a nyálkahártya még mindig duplája a kelletének. Mosókonyhai szabadság és szabatosság. Az orrom belsejében Singerek hajtanak végig. És haldokló kis barátnő. Munkásszülők, akik gondosan ügyelnek arra a nagyon amerikai do the right thing (helyesen cselekedni) beidegződésre. Valami magasztos, háló-szerű közös öntudat, hatalmas intézményekkel és épületekkel demonstrálva. Alatta mezítlábas kölykök dekkolnak: köztük Patti Smith és korai szerelme, Robert Mapplethorpe. Estére, mikorra már szamártöviseken ülnek a szemgolyóim, Té hazajön, hogy el kellene menni ennek a Mapplethorpe-nak a kiállítására. Felejtős, válaszolom neki, az a két nappal ezelőtti megállapításom, miszerint a mi hármunk együttélése gyakorlatilag és eszmei síkon is nonszensz. Hazafelé az óvodából Lu-val megállunk az egyetlen játszótéren, ahol mindketten jól érezzük magunkat. Talán a nyitott térkiképzés miatt. Lu születése óta ugyanis fixálódott bennem a gondolat, miszerint ezek a helyszínek valójában a nyilvánosságra kitett anyukák elkerített dühöngői. Lu imád lógni a szeren. Bonyolult kapaszkodók és térlabirintusok rendszerében ötéves teste győztesen ki-be gabalyodik. Nagyon hangos tizenhat év körüliek csapata jön: fiúk-lányok. Egy fiú türelmesen magyarázza a nyilvánvalóan osztály-szépének, hogyan és hová lépjen, hogy megkapaszkodhasson a többiek mellett. Hozzá némi elméleti segítség mechanikából. Na, ki a matek-faktos? Nagy röhögések. Duplafenekű, vérbő célzások. Burkolt és nyílt párbajok. Lu boldogan szuszog a közelükben. Hazafelé kérdi, ő is ilyen lesz-e. Remélem, felelem.
Táv. Kapcsolatok – 2012. szeptember 12. Yemaya a tengerek királynője; mi több, minden vizek úrnője ő. Az élet anyja és minden halé és tengerben lakó lényé. Úgy tartják, ő hozta a világra valamennyi istenséget is. Narancssárga az ég a háta mögött, amint a világra terpeszti tengerszínű szoknyáját, amelyben halak ugrálnak. Yemaya kisméretű táblaképe a legnagyobb jóindulattal is naiv festmény, és ma nekidől a képernyőmnek. Csak épp a sarkából takar egy keveset. Reggel fél hétkor indul a nap: Té kávét gőzöl, Lu agyrepesztő nyugalommal és tárgyilagossággal beszámol a rémálmáról. Yemaya kékmintás fehér topánja villog. Végül csak hét után pár perccel hívom skype-on Bé-t, aki már írásban jelzi, hogy gépnél van. Egy hete egyeztetünk. Ilyen pontos nem szokott lenni. Terjed a kötőhártya-gyulladásom, így majdnem vakon gépelek, ahogy beszélgetünk. Bé-t legalább húsz éve ismerem, még Kolozsvárról, és erős hullámokat vető barátságunkba eddig belefért az is, hogy épp azon a szófán ülve, ahol most Lu ébredezik, mondtam neki, ha világnézeti szempontok miatt akar kötözködni, akkor lehet, hogy itt a vége. És persze nem lett vége. Meg belefért az is, hogy a Lu születését követő kórházi nem-vicces hercehurca után elsőként hívjon fel, izguló családdal a háttérben, vajon élünk-e. Meg volt még itt egy harmadik, Al is, akinek szinte a halálos ágyán sikerült üldögélnünk: nekem és Bé-nek. Cifrán-szenvedélyesen káromkodott az ébredező Al, amiért nem voltunk elég alternatívak ahhoz, hogy legalább körtekompótot hozzunk a kórház éjjeliszekrényén sorakozó almabefőttek mellé. Ennek ellenére felépült. Ennél elmondhatatlanul több harag, árulásnak gondolt tett belefért a húsz év alatt, de idén januárban azok a lények, akikké időközben vadultunk és simultunk, olyan erősen összecsaptak köztem és Bé között, hogy ezúttal hagytuk a sokéves hangzatos „akkor nem vagyunk többé barátok” szöveget, és tényleg nem voltunk már azok. Bé vaduló és simuló lénye végül metaforikusan éppúgy nagybetegágyra került, mint annak idején Al teste a felfokozott élettől. Most pedig itt görnyedek a mikrofon előtt, a skype-nál, és látleletet veszek, amit interjúnak is lehet nevezni. A helyzet szerencsére megment a zavartól: a szakmai kérdések és a poénkodás teret ad annak a kevés jó érzésnek, hogy mégis, haláli nagy baj esetén, mi hárman, ott üldögélünk, ahol és amikor kell. És már azt is tudjuk, hogy utána ki-ki feláll, és megy a dolgára. A távkapcsolatot – ha létezik egyáltalán ilyen – csak elengedi az ember hosszú pórázon sétálni, és ha úgy adódik, talán még hallgat a nevére és visszajön. Ha úgy adódik. Yemaya ma elindul a tengeren és óceánon túlra, a helyre, amit nyár óta újra és újra meg kell mutatnunk Lu-nak a gyerekszoba gyerekfalán lévő gyerektérképen. A helyre, ahol Fly él. Mert Fly hiányolja őt, nagyon. Szépen kéri, küldjük vissza neki az istenek asszonyát postán. Itt felejtette ugyanis abból az alkalomból, hogy nálunk járt, felkutatni a helyet, ahonnan a nagyapja elindult a minden tengereken túli világba. Fly ördögi egy angyal. Kiszagolja, hol szivárog belőlem a vér. Amíg ő a nagyapja utcáin bóklászik, engem olyan biztonsággal küld vissza Kolozsvárra tizennégy év után, ahogy csak a messziről jöttek tudnak a másik ember élete fölött rendelkezni. Mire visszaérek, ő hazarepül. Yemaya véletlenül itt ragad. Senkit sem érdekel, hogy most éppen nem áll a ház, ahol laktam Bé-vel és Al-lel és még vagy tíz arccal. Közel van a központhoz és a színházhoz és a Szamoshoz. Meg a hídhoz is, ahol az első magyar mozgókép készítése alkalmával forgatás közben tényleg megfulladt a színésznő. A ház a domboldalra épült, vagy három szintje van, és akkora a csipkés fafaragással körbevett erkélye, hogy tangóversenyt lehet rendezni benne. Rézmozsarak és nagy, súlyos, megfeketedett villák és kések a fiókokban. Vasból van a kád és az edény is. A házigazda családjának festett portréi a falakon. Hullámzik és döng a födém. A lény, akivé közben vadultam és simultam, fel-alá járkál az egymásba nyíló szobákban. Ez már így marad. És nincs ellene orvosság a kertben.
Talált szöveg – 2012. szeptember 14. Skype – Ne vedd át, baszd meg, az irányítást, látod, ez a baj veled, itt én kérdezek, világos? – Ezt például értem. – … – Én is tudnék káromkodni sokat, mert nem hagyod, hogy végigmondjam, de majd holnap korrigálunk. XXX A lakásban, szerteszét – Most látod te is, hogy ettől őrülök meg minden ősszel. Két hetet nem töltött még el az óvodában, két hetet! – Minden gyerek krahácsol, csak te csinálsz ekkora ügyet belőle. – Mert ilyen állapotban nem engedem oda. És ez az én életem öt éve. Soha nem tudom, mi lesz holnap, soha nem tudom. – Tegnap én is három órát dekkoltam a forgalomban. – Akkor ne gyere nekem a rossz időbeosztásommal. – Megtanultam vagy huszonöt német igét. XXX – Ide figyelj Lu! Soha többet, senkinek ne engedd meg, hogy rád köhögjön, érted? – … – És gyere ide, gyorsan felöltöztetlek. – Egyedül is tudom. – Akkor legalább a zoknidat hadd fordítsam ki. – Jó befordítva is. XXX – Azt mondta: sooo resourceful. – Aha. – Az már sokkal több, mint a szarból várat, nem? – Feltétlenül. Feltétlenül. XXX Szülői értekezlet És miből gondolja anyuka, hogy egy magyar gyerek valaha is akcentus nélkül megtanulhat angolul? X Csak annyit szeretnék mondani, hogy van ez a sáv, amibe történetesen az én lányom is beleesik, szóval hogy tavaly még kiscsoportos volt, most meg hirtelen nagycsoportos lett, jövőre meg hipp-hopp iskolaköteles. Tehát ha mi, akik ebben a sávban vagyunk, elindítanánk egy civil kezdeményezést, hogy az iskolák felkészüljenek ezeknek a gyerekeknek a fogadására. És ha nem, legalább rúgjuk szilánkosra a tanító néni bokáját. Én nem érek rá, nem tudok ebben aktiválni, de vannak még ötleteim, ha gondoljátok. X – Akkor végül is tavaly abból lett balhé, hogy túl sok a csoportpénz, vagy túl kevés? – Egyikből sem, hanem hogy még össze kellett dobni egyéb ajándékra, na, ezt most nem fogom itt taglalni. – Jó, akkor növeljük meg a csoportpénzt. – Minek? Hiszen eddig legalább abból nem volt balhé. XXX Postán – Csak ez a csekkbefizetés lesz? – Igen. – Szeretné, hogy tájékoztassam öngondoskodó programunkról? – Isten ments. XXX Telefon – Bocsánat, hogy ilyen későn, de hát te vagy a szakértő a családban. – Nem gond, épp lejárt a műszakom. – Na szóval, hogy cseppentettem a szemembe ebből a vény nélkül kaphatóból, és azt gyanítom, végül ettől alakulhatott ki a kötőhártya-gyulladásom, és nem is az allergiától. Mert tudod, este cseppentettem, és reggelre tiszta nagy vérhólyag lett a szemem. – De én az antibiotikumos cseppet ajánlottam. Egyébként szemcsepptől nem lehet kötőhártya-gyulladásod. – Ilyen erős kemikáliákat nem viszek be a szervezetembe, hogy antibiotikum. Emlékszel, mit tett a gyomrommal? És különben is, milyen jól karban tartottam idén az allergiámat tengeri sós vízzel. Azzal gurguláztam, fellőttem az orromba, voltam sóbarlangban. Szóval átmostam a testemet tengeri sóval, érted. Csak a szememre nem volt megoldás. – (Rettegve a közelgő éjszaka homályától) És most tervezed sóval mosni? XXX Civil élet – De ugye nem írsz semmit a civil életedről? – Ugyan, nincs is mit, úgyis egyre fogy. Talán még hozzád kötődik a legtöbb beszélgetés. – Nem akarom, hogy belekerüljön a beszélgetésünk. – Nem is írok neveket, csak kezdőbetűket. – Úgy sem. Kezdőbetűvel sem. – Jó, akkor nem leszel benne kezdőbetűvel sem. (A beszélgetőtárs írásbeli engedélyével.) XXX Facebook chat – De ha ezt bárkinek is elmondod, rád ugrom. – Látod, máris röhögök a billentyűkre. XXX Dalok a konyhából, este, Lu-val, csipketea-főzés közben Sebaj Fáni, ne sírj, Fáni. Hidd el, másnak is már elszakadt a STRUM-PÁND-LI! (A ritmusérzék, valamint a nemzeti és nemi hovatartozás megerősítése végett, melyet rövid, de komoly beszélgetés követ a testünk feletti szabad önrendelkezés jogáról. Mindig, minden körülmények között.) Row, row, row your boat, (Türelmesen ismételgetve mindaddig, míg Lu angol kiejtése tökéletes nem lesz.) XXX Hivtalak. Te-hez csorgott ki. Mondta, h szeretnetek megnezni a kiallitast. Addig szivesen setalok Lu-val. Remelem, addig meggyogyul. Szenvedély – 2012. szeptember 16. Tegnapelőtt írt Zsa, hogy jön a Színikritikusok Díja átadására, de ne aggódjunk, van hol laknia. Csak kávézzunk egyet, lássuk egymást. Aztán hamarosan még egy levél, hogy Szé egyedül jön, ezért egyik tiszteletjegye megmaradt, és arra gondoltak, azt nekem átpasszolnák. Lehet mondani, hogy Szé-t nem ismerem; bemutatkozásunkat pár szavas egyezség követte, amely szerint rögvest átadta induló lapunk számára második, szintén díjnyertes darabját. Gondolom, Il nem jön, mert rengeteg a dolga: az éjjel még frissen szerkesztett cikkeket küldött át. Alig tudom, kik azok, akik egy kis személyautóval jönnek, összeszedik egymást valahol a Marsovásárhely-Kolozsvár tengelyen, és rám gondoltak, amikor akadt egy fölös jegyük. A Nemzeti előtt fél nyolckor, üzenik, és legyünk mind elegánsak. Ezen morfondírozom még akkor is, amikor Té-vel belépek a Mapplethorpe-kiállításra. Aztán egy perc múlva már nem. Egy, amin faun-szerű, egy, amelyiken nőnek öltözött, egy, ahol karja és mosolya látszik, egy (és nem lesz rím, pedig milyen könnyű lenne), ahol a botján ülő koponya előretolul. És még sok száz fotón a teste és a lénye variációi aszerint, ami éppen akkor a leginkább igaz. Kis négyzetekbe bújik és felszabadul. Eper, béka ananász. Eszemben sincs leírni a tárlatot: nézze meg mindenki. Csak annyit még: mire a sokat körülszörnyülködött, összevihogott és agyonkérődzött pénisz-terembe érek, semmit sem értek a körötte felcsapó – és a legkevésbé sem a fotók lényegére tartozó – indulatokból. Van, ahol a természetesség, és van, ahol a szimplán metsző gondolat a lenyűgöző. A fekete ezer árnyalata – mondja erről az érzelmes tárgyilagosságról Susan Sontag. Egy dicsőségesen és fájdalmasan kirojtozódott amerikai lobogó. New York has formed me and deformed me (New York formált és deformált engem) – mondja a már emlegetett Patti Smith egy elcsípett filmrészletben. Itt meghalok. A sejtjeim olyan tempóban oszcillálnak, mint legutóbb koffeinmérgezéskor. Kimegyek, mondom Té-nek. Jó, feleli, csak még átlapozza a könyveket, meg a posztereket, hátha akad valami érdekes. Nem érted, válaszolom, nekem most muszáj kimennem. Rohan utánam Té a széles fehér márványlépcsőkön lefelé. Nevetségesen pattogok a lépcsősoron, annyira ráz a zokogás. Visszafordulok Té-hez, mondom neki, menjen vissza könyvet válogatni, lent majd találkozunk. És így is lesz. Lu és Ja kimerülten a játéktól, piros arccal pattan be a kocsi hátsó ülésére. Lu visongat, hogy Ja formázzon kutyát a kezéből, és az a kutya barátkozzon az ő plüssmackójával. Lu tanítja Já-t ugatni, akinek nagyon hálás vagyok, amiért nem engedelmeskedik. Ja lendületből kiugrik a kocsiból, most nincs ideje velünk ebédelni. Mi pedig békésen hazagurulunk, és ekkor még hiábavalóan reméljük, hogy Lu délutáni szunyókálását nem késsük le. Mesélik, egyszer két erdélyi nagy nehezen elhányta-vetette magát Indiáig. De belépőjegyre már nem futotta, ezért megvárták, míg egy csoport bemegy, és kis késéssel, méltatlankodva, kiabálva utánuk rohantak, mintha ők is a csoporthoz tartoznának, csak épp itt felejtették őket. Hamarosan felállok a géptől – még mindig erős a délutáni napsütés -, és belegyűröm kis, elegáns, cipőmmel tökéletesen harmonizáló tatyómba a pénztárcámat és a só inhalátort, ami a legártatlanabb szemmel nézve is könnyedén összekeverhető egy szexuális segédeszközzel. Meg néhány papír zsebkendőt. A bejáratnál megkapom a jegyemet. Elkérem Zsa frissen megjelent kötetét, amit már nem tudok belegyűrni kis, elegáns, cipőmre rímelő tatyómba, ezért egész este a kezemben hordozom majd, mint egy élő reklámtábla. Este taxiba ülök, és bemondom a lakásunk címét. Ránézek a levelezésemre lefekvés előtt. A magam részéről fogalmam sincs, hogy a pesti utcákon sétálgató, gunyorosan mit sem öregedő testem és a tömött kiskocsikba vagy ledöntött házakba zsúfolódó lényem találkozik-e még valaha. Ide jöttem közétek reménykedve. Szeretve jöttem erre a helyre. A helyre, ahol váratlanul rám tört az idegenség és a számkivetettség. Hogy kívülről vagy belülről, már nem tudom. http://www.litera.hu/szabad-cimkezes/Sebesty%C3%A9n%20Rita |
