Kitárja

Karját kitárja az ember fia. Persze az is lehet, hogy Istené. Gyakran emlegetik úgy is, ám Antalnak semmi kedve teológiai vitákba bonyolódni. Ezért most egy kicsit zavarban van, hogy miképpen is nevezze magában ezt a hatalmas kőtömböt, amely jobbról és balról egy-egy tökéletes derékszöget bezárva tárja ki a karját az érkező felé.

Kitárja.

Bármerről is közeledik az utas, akármelyik oldalról fut be a hajója, mindig, mindenki megesküszik rá, hogy az ember fia (vagy az Istené) a karját éppen abba az irányba tárja. Aztán bólogatnak egymásra nézve. Hogy persze, minden irányban kitárja. Bizonyára.

Karját kitárja az érkező felé, és ettől már órákkal a kikötés előtt olyan határtalan nyugalom uralkodik el a hajó utasai között, hogy szinte úgy kell majd leimádkozni őket a fedélzetről. Csak állnak ott, bámulják a kitárt karút, és nem akarnak a földre lépni, nehogy ott, a kőtömb lába alatt sokszáz méterrel elvesszen ez a perspektíva, elvesszen ez a nyugalom.

Antal úgy érzi, akár befúrhatná a fejét a hóna alá. És nem gondol semmi rosszat erről, mivel nem kötik teológiai rögeszmék. Csak befúrná oda a fejét, nevetne, mintha bizony őt csiklandoznák. A karja még meleg is lehetne; lüktető, kellemes érzés.

Az, ahogy a karját kitárja.

Soha még ilyen belső ujjongást nem élt át Antal, mint most, amikor látja, ahogyan egészen bizonyosan őfelé tárja ki a karját az ember fia (és igen, talán az Istené). Mélyeket, nagyokat szuszog Antal, boldogan. Akár a többiek. Beszívja. Kifújja. Beszívja. Kifújja. Be. Ki. És még sokszor.

Állnak a kitárt karú előtt. Sokan közülük mosdatlanul. Kimerülten. Tanácstalanul. Néhány órája pillantották meg a hegyen – akkor még csak elmosódott pötty volt a szikla tetején. Azóta bámulnak. Figyelik, mi is lesz belőle. Hát ez lett.

Mélyeket szuszognak. Csaknem egyszerre. Nem szólnak, nem mozdulnak. Ez a pár óra, amely lassan, folyamatosan torkollt mély, még a hajszálereiket is betöltő önfeledt szuszogásba, ez a látvány, ez a tüdejüket elborító bódultság, ez a kitárt kar. Ez most itt van.