Éjszakáim – rövidpróza

Azóta szeretek hűvösben aludni. Nem is hűvösben: inkább hidegben. Apró szobám volt akkor, vastag cellafalakkal. Egyenetlen falfelület. Régen festették, a tiszta mész-szag már kikopott belőle. Az ablak mélyedése előtt kék sötétítőfüggöny zuhan le. Bleu marin. Van is valami köze a tengerhez: olyan földrajzi mélységben vagyunk itt, hogy még a Toronyház csúcsa sem éri fel a tengerszintet. Nem néztem utána, de kétségtelen, hogy nagy víz volt ebben a medencében. Hatalmas, zubogó víztömeg. Még most is belesüvít az alvók fülébe. A cella olyan apró, hogy csak egy bizonyos irányban; a keskeny, rézsútosan fölém hajló ablakra merőlegesen fér be az ágy. Az erődítményszerű falak pedig olyan erősek, hogy bárki bizonyos lehet benne: megvédik az itt lakót egy valódi özönvíztől is. Ha netalán a rég kiűzött víztömeg bosszút állna a leleményesen és lassan elhatalmasodó szárazföldön, ezt a cellát nem tudná újra bevenni. Hajszálereken, magamagának is észrevétlenül, elszivárgott hosszú évezredek alatt, s most, eszmélve, hogy nagyvonalúsága ostobán kiűzetésre kényszerítette, és erővel törne magának egyre szélesedő utat a medencében – itt akkor is meg kellene torpannia. És csak dübörögne ott kinn, a magas küszöbű ajtón kívül, míg a szoba lakója – egyetlen életben maradt, tüdővel lélegző élőlény – a körötte kavargó zuhatagtól megrettenve, ám mégis akaratán, s talán tudtán is kívül, ennek az elemi erőnek nyelvet nyújtva álldogálna itt, a cellában, az ágy mellett szabadon maradt résnyi helyen.

A matrac majdnem olyan kemény, mint a padló. A fapadló. De azért nem fából van, hanem az idők folyamán végsőkig sűrített lószőrből tuszkolták össze a magját. Belsejét. Kemény, de lélegző szerv az alvó alatt. Tüdő, oxigén, csend és élet. Felmelegszik a rajta szuszogó test melegétől. És visszaölel. Az éjszaka alatt, valahol annak a közepe múltán, amikor ugye köztudottan nagyon nagy a sötétség és a hideg. Akkor mindig visszaölel.

Ilyen módon szoktam hozzá a hűvösben alváshoz. A hideghez, a nevetséges hálósipkához. Már amennyiben nem akartam, hogy a fülem pirosas vacogására ébredjek még napkelte előtt. A paplanhoz, amelynek huzata mindig ugyanaz, s valami rejtélyes módon mégsem piszkos sohasem. Tisztának sem mondható egészen, mert nincs soha az a roppanós frissen mosott szaga. De más ember szaga sincsen. Ezt nyugodtan elhihetik nekem, mert én, ha mosdatlan lélek száll fel a villamosra, rögtön leszállok. Nincs más ember szaga tehát. Azt hiszem, a saját szagomat őrizgeti-gyűjtögeti, amire én persze immunis vagyok. De nem. Nem is arról van szó, hogy észre sem veszem, hanem arról, hogy pontosan azt veszem észre: ez a takaró elidegeníthetetlenül az enyém. Nem kérdeztem, hogy rajtam kívül ki kap még itt takarót. Van-e másik takaró. Vagy hogy valaki más aludt-e itt, ebben a cellában, ahol úgy megszoktam a hűvösben alvást, mint koporsóban az örökkévalót. Csak hálásan átveszem a kulcsot, akárhányszor kinyitják számomra a cella ajtaját. A cellámét. Életem őrzőjét.

A hidegben alvás lényege, hogy szuszognak a falak is, így nem lehet belehelni a pár köbmétert. Soha nem szívom vissza a már kilélegzett levegőt. A fülemre húzom a hálósipkámat. Alágömbölyödöm a takarónak, hogy talpamat vagdosva ne ébresszen föl marcona huzat. És várom, hogy összemelegedjünk és összeölelkezzünk. Fülemben a hajdani tenger morajával. Ahogy körbetáncol. És a sipkámon a bojt vihorászva fityeg ide-oda, amint a fejemet forgatom. Az egyetlen darab, aki nem sokat ad a méltóságra.

Hát így állok én a hidegben alvással. Felfokozza az életet. Ide nyújtja nekem. Szimplán, keresetlenül.

Álmomban a Mesterrel sétálok olajfák alatt beszélgetve, és bölcsek márványból készült mellszobrai szegélyezik az utat.

Székelyföld, 2012. július