Az L alakú folyosó hosszabbik szárnya

Az L alakú folyosó fordulójában, a lehető legkeskenyebb térrészben, ifjabb Csóka Antal átlép a csomagjai fölött. A belső udvarról nézve, az emeleti üvegezett folyosó ablakai filmkockákként pergetik ifjabb Csóka Antal mutatványát, amint jobb lábán pipiskedve, bal térdét mellkasáig felhúzva óvatosan átlép a halmon, öltönye szárnya begyűrődik a könyöke alá a nagy koncentrálásban, és ott is marad, a hóna alá gyömöszölve akkor is, amikor Antal enervált figurája már újra az L betű szárait rója, vigyázva, nehogy visszavonhatatlanul kikössön a folyosó bármelyik végénél. A gondosan egymásra halmozott fekete csomagkupac időzített bombaként ketyeg a házban, egyelőre még féken tartott orkán magvaként lüktet ebben a házban, ifjabb Csóka Antal egyetlen mentsváraként kuporog ebben a házban.

Egyébként csend van. Az alagsor és a félemelet most teljesen üres. A tante tegnap délben hazaküldte a munkásokat; levonult a műhelyekbe, és egyszerűen hazaküldte őket: „Mondom, hogy azonnal, nem fejez be semmit, fiam, indulás haza, vagy bánomisén.” Azután ott állt az ajtóban, megvárva, míg azok leveszik kötényüket, és tiszteletteljesen kiszivárognak mellette, szótlanul, az első félbeharapott kérdőmondat után. Becsapta az alagsori ajtót, becsapta a félemeleti ajtót, rájuk kattintotta a lakatot, és felkaptatott azt emeletre. Utoljára a sztrájk idején csattant ekkorát a két fémajtó, nem dühösen, csak határozottan, ellentmondást nem tűrően. És akkor is pontosan úgy maradtak ott az asztalokon, a kaptafákon, a földön a félbe maradt cipőfelsőrészek és mellettük a szerszámok, mintha valaki csak éppen az embereket satírozta volna ki a képből. És a tanténak most sem volt kedve végignézni a homályban a műhelyeken, meg a munkásain sem, csak arra várt, hogy az utolsó is kilépjen az ajtón, nagy általánosságban odaszólt, hogy „viszlát”, amiből azok végre megtudták, hogy nincsenek kirúgva.

Ott állt most az alagsor és a félemelet a kisatírozott emberek képével, homályosan és csendesen, szinte törékenyen az emeleti folyosón ingázó Antal alatt, az L betű rövidebbik szára végén, a konyhában sürgölődő kuzinok alatt, a sarokszobában keresztbevetett lábbal ülő, vörösre lakkozott körmei közt cigarettlit forgató tante alatt.

A robbanni készülő emeleten a konyhai traktusba invitált kuzinoktól tartott a legkevésbé Antal. A nősereg munkájából fel sem pillantva főzte és sütötte pontosan a negyedik menüsort tegnap óta a tante megrendelésére, a kamrát teljesen kifosztva, a megfőzött ételekbe még csak bele sem kóstolva, a krémes-habos tortákat a savanyodásnak átengedve. Mintha csak arra kaptak volna megbízást, hogy végeláthatatlanul termeljék a salakanyagot, rogyadozásra kényszerítsék, fondorlatosan, ételnek álcázott ballasztokkal süllyesszék a föld alá ezt a masszív házat. A húsleves gondosan leszűrve, a sült szeletelve, a saláta leforrázva, a kompót tálkákba öntve. És újra. És még. A kuzinok leszegett fejű, gondolattalan masszaként gomolyognak a konyhában, soha nem ütköznek, az abroszt soha le nem csepegtetik, a grammokat soha el nem számolják, a zöldséget héjától, a húst hártyájától mindig tökéletesen megtisztítják. Semmit sem kérdeznek. Még csak bele sem fogtak, mint tegnap a munkások.

A tante nem hallgat. Sarokszobájában, nyitott ajtónál ülve, a cigarettafüstből arcát előretolva, tökéletesen gömbszerű, fehér pamacsos haja alól lehülyézi Antalt. A férfi megáll. A tante felé fordul, miközben kabátja szárnya rendületlenül hóna alatt gyűrődik. Pontosan olyan érzés, mint gyerekkorában, amikor a rövidre szabott kantár aránytalanul felrántotta a térdnadrágját. Kilógott a térde. Hiába rángatta. A keservit! Két nagy lépés a tante karosszékéig…

Az L alakú folyosó hosszabbik szárnya akár a levegőbe is repülhetne, olyan könnyű, üres. Kellemes huzat járja át. A lélegzés végett. Tiszta és salaktalan. Az orvos kilép a kissé kancsal, gömbölyű vállú Julianna szobájából, puhán lépeget a kijárat felé. Közben leereszti maszkját. A tantéra pillant. A kuzinokra és Antalra nem.

Két nagy lépés a tante karosszékéig! Az orvos biccentésére Antal megfordul. Felöleli, kezébe, karjába préseli csomagjait, és KIROBBAN a házból. Át a folyosón, le az emeleten, végig a kapualjban, ki a délutáni napra. Az utcán balra fordul, észre sem veszi a jobb oldalt álldogáló kamaszlányt, a ritmikusan motyogó lányt, sietve, egyenletes tempóban gyűri a métereket maga mögé. A tarkója érzékelni véli, amint a megsavanyodott krémekkel töltött torták, a lecsöpögő mázzal megkent torták a húsleveses fazékba zuhannak, a salátalevelek belesulykolódnak a kompótos tálba, és a túlzsúfolt konyha az irdatlan súlytól megdől, földbe cövekel a hatalmas mennyiségű rothadó étel alatt, a kifejezéstelenül bámuló kuzinok ostoba tekintete alatt. Csak a harmadik szomszédot veszi észre, aki éppen a rohanó férfi orra előtt nyitja ki az ablakát, pillantását keresztezve, és akinek Antal hangsúlytalanul, köszönés helyett, egyik csomagján a fogást megerősítve odaszól: meghalt a feleségem.