A város utcái

Olykor egészen ellenségessé válnak a város utcái. Nem úgy értve, hogy megdőlnek, vagy összeborulnak a házfalak, esetleg beszakad az ember léptei nyomán a járda. Hanem úgy, hogy semmi sem változik. Látszólag. Mégis, egyszeriben eltéved az ember. Irén és a tante nagyon jól ismeri ezt. Ahogy vásárlásból hazafelé indulnak, a tante váratlanul kitér, kerülőútra tér, mert olyan hosszas magyarázkodásba fogott, hogy azt most nem lehet megszakítani azzal, hogy hazaérkeznek, azzal sem, hogy megállnak és szembenéznek, de még annyival sem, hogy egy pillanatra leteszik két tenyerükbe sínt vájó szatyraikat a kövezetre, és legalább addig várnak, míg a bőr a kezükön újra visszanyeri régi színét és alakját, s alatta a meggyötört inas hús végre kinyújtózkodik. Nem lehet most még ennyit sem. Egyszerre érzi ezt a tante és Irén.

Megy tovább a tante az utcákon, hatalmas, cikornyás ősi jeleket leírva tulajdon otthona körül. És megy Irén a tante után minden közbevetés nélkül. Bevásárlásból hazafele menet; nem is lehetne ennél ügyefogyottabb momentumot találni – gondolja a tante –, de nem is csak a momentum borzasztó esetlen, hanem a helyzet is, ahogy a járókelőket kerülgetve, egyiknek-másiknak odaköszönve kénytelenek tovább lavírozni az utcákon, folytatni ezt a beszélgetést, mit beszélgetést, irdatlan hosszú monológot, amibe sehogy sem akar bekapcsolódni ez a gyerek az istenfáját, legfeljebb annyit mond, azt is kérdésre, hogy értem, meg hogy igen, meg hogy persze, hogy hallottam. A fene az egész Csóka famíliába, a köldöküket verdeső aranyóráikkal, az ómódira feltornyozott kontyaikkal, a minden épeszű közeledést megrekesztő etikettjükkel. A fene a bokájukba. Gondolja a tante. És látja őket, a vénasszonyt meg a két lányt, amint a mozdulatlan képen tényleg beleáll a fene a bokájukba, úgy, hogy egy irányba megbillenve hármas ingaként lebeg köldökük fölött a nyavalyás aranyórájuk.

A tante egyre inkább levegő után kapkodva, a szatyrok súlyától egyre jobban megrogyva, az izgatottságtól egyre vérmesebben magyarázkodva, és végül az értékelhető válasz hiányában egyre szélsőségesebben kétségbeesve magyarázza Irénnek azt, amit a legkönnyebben kimondhatónak tart. A ház és az üzlet fenntartásának, életük további folyásának alapvető költségeit, amelyeket előzőleg aprólékosan kiszámolt, és most lehengerlő pontossággal képes Irén elé tárni. Anélkül, hogy a megérdemelt elismerésben részesülne. Pedig ha elbocsátja a mindenes lányt, és ők ketten elosztják egymás közt a munkákat, akkor Irén is, a tante is nagyjából zavartalanul folytathatja valamennyi eddigi tevékenységét – Irénnek még az eszperantóról sem kell lemondania, ami tudvalevőleg a világ nyelve, és minden bizonnyal szép pályát futhat be vele, még így, apanázs nélkül is. Majd kísérletet tesz arra, hogy egészen pontosan felidézze emlékezetben azt a tömérdek számítást, amit töméntelen papírlapon végzett a tante, hogy mindezen végkövetkeztetéseket Irén elé tárhassa teljes felelősséggel. A műhely és a ház fenntartásának összegeit, ki- és befolyó pénzeket, alkalmazottakat, tanítást, házimunkát. Egészen pontosan emlékszik az összegekre, tételekre. Mégis, egyszer csak elakad, tüdeje képtelennek látszik kiszűrni az éltető oxigént a levegőből, megnő a közegellenállás, mintha valami sötét, nyúlós, amorf masszában menetelne, de sehogy sem jut előre.

A tante itt lecsapja a csomagokat, kinyújtóztatja a tenyerét, kifeszített nyakkal kortyol a levegőbe, mert komolyan attól fél, hogy már itt is van a szélütés. Majd végre szembefordul Irénnel, és azt javasolja, menjenek haza.

Ekkor történik, hogy a házak és az utcák alattomosan ellenük fordulnak, és így Irén és a tante együttes erővel sem tud órákig hazakeveredni,

annak ellenére, hogy komoly fizikai erőpróbát jelent mindkettejük számára a saját megítélésük szerint órák óta tartó cipekedés, feltolul az inger a rekeszizmaikba,

holott több járókelő is rájuk köszön, minden sarok, minden üzlet ismerős, a házfalak, a kapuk megszokottak mind,

magával söpri őket a szinkron röhögés,

s most ők ketten mégis örökre elveszettek, a rengeteg csomaggal megpakolva,

testük tehetetlenül rázkódik vibráló, ádáz középpontja körül, akkora hullámokat vetve a levegőben, hogy még jelenlegi helyzetüktől s otthonuktól egyaránt csupán pár száz méternyire lévő víztorony tetejéről is látni lehetne,

pedig hiszen ilyen súlyos hajótörésben szenvedőknek talán nincs is minek magával hurcolnia ennyi frivol, fölösleges kacatot, csak lerántja őket még mélyebbre az ismeretlenség magas közegellenállású masszájába,

de a felhőkről is, vagy a Holdról, a Napról is láthatók a koncentrikus körök,

a kacagás hullámai.

*

Este van, munkaidő lejárta, mire Lukács és a szakácsné – vállára épp hogy rávetette a hárászkendőt, amely szembeszökő, úrinőhöz nem méltó hanyagságáért komoly feddést is kap majd hamarosan a tantétól – gyorsan lépegetve szembetalálkozik velük az utcán, s nem kérdez semmit, kiveszi agyonkínzott tenyerükből a csomagokat, a két reszkető térdű, merev könyökű bűnös túlélőt hazavezetgeti, lassú, egyenletes tempóban, szünetet nem engedélyezve, nehogy kihasználják azt a kis időt az összeesésre.

*

Másnapra kisimulnak a város fintorgó barázdái, és soha többé nem ejtik ilyen fondorlatos csapdába egyiküket sem. De még gondolni sem gondolnak erre, csak még épp megisszák egymás mellett, magasított széken ülve a mézzel elkevert langyos tejet, amelyet a szakácsné nyomott a kezükbe.