Végre megérkezem – rövidpróza

Előfordult már Önökkel, hogy ismeretlen város idegen piacterére érkezve, soha nem hallott nyelvet beszélő emberek közé vegyülve egyszerre csak úgy érzik, bármikor belekapcsolódhatnának a beszélgetésbe? Hogy mindent értenek, mi több, válaszolni tudnak egy nyelven, amelynek szavai csak úgy bukdácsolnak fölfelé a tudatuk alól, anélkül, hogy gondolkodniuk kellene?

Évezredekkel azután, hogy megszöktem a Toronyházból, a vámos szólt így hozzám az ő nyelvén, ahogy igyekeztem átpréselni magam a reptéri szűrőkön. Villant a fémkapu, és csengetett, nem fülhasogatóan, de nem is kellemesen vagy megnyugtatóan. Nyilván nem ez a dolga. Szóval csengetett a kapu, jelzésként, hogy engem meg kell akkor és ott állítani. Nem mintha bűnös lennék. No de ártalmatlan se lehetek, ha már csenget az a fránya kapu. Ezért szólt hozzám a vámos. A nyelvén, amelyet nem hallottam, nem beszéltem, nem gyakoroltam soha azelőtt. Rám nézett, és szólt hozzám. Visszanéztem rá. Tudtam, hogy értem, amit mond, és tudtam, hogy válaszolni tudnék. Nem is voltam meglepve. Neki is volt jojója, lovacskája gyerekkorában. Persze, hogy értjük egymást. Láthatólag ő sem vonta ezt kétségbe. Akkor igazából ott álltunk annak a pillanatnak a kapujában, amikor beszélhetnénk egymással. Mi, akiknek jojónk, lovacskánk volt gyermekkorunkban. Vagy nem volt. És mégis beszélhetnénk egymással. Csak kinyitni kellett volna az állkapcsomat, csak megrezegtetni a hangszálaimat, kicsit forgatni a nyelvem. Úgy, ahogy gondolatban rögtön meg is tettem. De a valóságos, csengő kapu fényében hirtelen elfogott a kishitűség. Szólhattam és válaszolhattam volna, s akkor – ebben egészen bizonyos vagyok – végleg megtörik az egymás nyelvét meg nem értők átka. Mindenkorra és mindenhol. Agyő, közhelyes Bábel.

De ennek a lehetőség szerint fennálló kommunikációnak az életbe léptetését gyáván elszalasztottam abban a kiválasztott pillanatban, s így soha többet nem történhetik meg. Legfeljebb ha akkor, amikor idegen város ismeretlen piacterén vagy a vámon újra megszólítanak valakit, általa soha nem hallott nyelven, s ő akkor hirtelen ráeszmél, hogy érti, s hogy beszélni tudna ő is így. Mi több, megteszi.

Alighanem sokan elgyávultunk így, csilingelő és fényes porták és kapuk alatt állva, sokan hagytuk cserben önmagunkat, s a bizalommal hozzánk szóló másikat, aki önként feladta volna a nyelv gátjait. És akkor elárultuk őt, és nem tettük meg vele. Sokan, sok helyütt és sokszor árultuk már el a Világot a piszlicsáré Bábel kedvéért. És megtesszük mindig újra, mintha éppen ez lenne a dolgunk a Világban, elárulni őt, kijátszani önmaga ellen, és vállvonogatva nem válaszolni a fényes, csengő kapuk alatt. Vagy ami még rosszabb: körmönfontan, álnokul úgy válaszolni, hogy a másik biztosan ne értse.

Ha azt hiszik, meggyötört agyam szüleménye mindez, figyeljenek csak oda a fényesen csengő kapukra.

Ezt az álnok árulás-sorozatot kénytelen voltam kellemetlenkedve előre bocsátani, hogy lássák, akkor régen, még évezredekkel azelőtt, milyen csoda esett meg velem a Toronyház kapujában. Mert ha komolyabban szemügyre veszem, a porta, ahol ez megesett, valójában sötét és csendes álca mögé bújtatott kapu volt. Kapu volt az, ahol a portás éppúgy utánam szólt, mint évezredekkel odébb a vámos. A portás utánam szólt, és a nyelvét használta, amely közmegegyezés szerint történetesen a saját magam nyelve is. Nincsen ebben semmi különös. Utánam szólt a közmegegyezés szerinti közös nyelvünkön. Ehhez nem fért semmi kétség: éreztem és tudtam, hogy ezt teszi. A rajta túllépni kívánó, őt ignoráló, a lépcsőn már csaknem beforduló tarkómnak küldte a szavakat. Megfordultam hát feléjük, hogy szemközt találjanak. És akkor jött a göndörfals. Mert hiába használta szegény portás feje a nyelvét, amely történetesen az enyém is, hiába küldte e gyönyörű közös és örökös emlékünk kis, dallamos egységeit felém; az egységeket, melyeket mindketten az ösztön szintjén, természetszerűleg, a rációnkat szinte be sem kapcsolva pergetünk évtizedek óta olyan természetes módon, mint ahogy tüdőhólyagocskáinkon átjár az oxigén. Hiába fűzte mégis értelemszerűen e hangtorlódásokat gondos egymásutániságba a portás – én mégse értettem belőle egyetlen büdös kötőszót sem. Néztünk egymásra. Barátságosan. Szépen mondta, most már egyre tudatosabban, annyira, hogy tán maga is hirtelen megijedt, hátha nem mond ő semmit sem. Kitartott, és kitartottam. Örült és fájt, örültem és fájtam. Sajogtam.

A portás ugyanis Tiszta Nyelven beszélt. Értik, ugye? Tiszta Nyelven, ami nem jelent egyebet, mint hogy olyan egyszerűen csorgatta a fülembe a szavakat, amilyen áttetszően folydogál a friss kútvíz a vastag falú üvegpohárba. Minden mellékíz nélkül. Olyan áttetszően, hogy az már elviselhetetlen. Belesajdul a fog, ahogy a párás, vastag falú pohárra pillant az ember. Nincs benne más szándék, mint önmaga: tiszta víz. Nem volt a portásnak sem más mondanivalója, csak pontosan azok a szavak, s azoknak jelentése, amelyeket tökéletesen összefűzve elém teregetett. De én, szegény körmönfont fejemmel még a vesszőt sem értettem belőle. A pohár víz, az átlátszó gyöngyfüzér elveszett a mocskolódó háttérben, és színtiszta jelentésével elsikkadt a hamisan kiabáló tárgyak között. Nem volt mellékíz, ez a baj. Nem volt mögöttese, az a baj. Illetve, nem baj, csak éppen abban a pillanatban a megértés komoly akadálya. Kardinális akadálya a megértésnek. S ahogy visszakérdeztem újra és újra, az olcsó dohány füstjében pácolt bajuszú portás, a húsa párájában dunsztolódó portás kérdésemet tökéletesen megértve, minden alkalommal megismételte mondandóját. Teljesen tisztán.

Érthetetlenül.

Így érkeztem meg nyelvi kalandom kétes dicsőségében a Toronyház portájára. A sötét ablakú, számomra érthetetlenül beszélő portás színe elé, mint egy kifordított mesében, ahol a célba érve egyszerre értelmét veszti minden.

Tanácstalanul és bosszankodva teltek első perceim a Toronyházban.

Gondolták volna?

Székelyföld, 2012. július