A bambusz dicsérete. A Száz Bambusz Hangjának Csarnoka – Medence Csoport és Élőkép

Távoli, egzotikus – gondolja az ember a cím hallatán. És rögtön felsejlenek benne az ilyen témákban szép számmal rejtekező taposóaknák: az, hogy a távol-keleti művészet, kultúra így európai (pontosabban: magyar) szemmel csupán az „érdekességet” dobja felszínre egy számunkra távol eső hagyományból. Az, hogy talán esetlen „kultúrfordítást”, valamilyen ál-keleties filozófiát látunk majd megtestesülni; hogy egy átgondolatlan gesztussal újra arcul ütjük tulajdon kultúránkat – és egyáltalán nem mellesleg: azt is, amelyben tudatlanul, ismeretlenül kívánunk megmerítkezni.
Azután nézzük az előadást – és itt újra pontosítanom kell: részt veszünk benne –, és szép fokozatosan foszladoznak kétségeink. Ez esetben ugyanis könnyedén, finom léptekkel járják be az alkotók azt a minden szempontból érvényes utat, amely nem másoláshoz, nem szembesítéshez, nem látensen arrogáns kioktatáshoz vezet, hanem egyszerűen megmutatkozni enged újabb és újabb szemléletmódokat.