Matild

Béla pakol. Szőrpamacsok az ujján. Az ujjperecein. Parvenü szőrpamacsok. Közönségesek, atavisztikusak. Béla egy lépéssel közelebb áll az állatokhoz, mint mi. A parvenü szőrpamacsokkal az ujjperecein.

Nagy, férfias bőrtárcába. A hivatalos papíroktól elkülönítetten helyezgeti be gondosan a bankjegyeket. Azután még bankjegyeket egy harmadik rekeszbe, végszükség esetére. Egy pillanatra arra gondol, hogy ez utóbbit meg sem mondja Matildnak. Azután mégis.

Matild már készen áll a ruháscsomagjaival. Két, egyenlő nagyságú bőrönd, hogy ha netán nem tudna hordárt fogni, akkor is el tudja cipelni őket, egymaga, két karját kiegyenlítetten vegye igénybe a súly. Készen áll velük. A ruháscsomagok az előtérben.

De Béla még átnézi néhányszor a férfias, nagy bőrtárcát, benne az iratokkal, külön rekeszben a pénzzel, egy harmadik rekeszben még némi készpénzzel, minden eshetőségre.

Fel sem néz még akkor sem, amikor Matild már felszállt a helyi vonatra. Két egyenlő súlyú csomagját feladja neki az ablakon keresztül (a szőrpamacsos ujjaival). Nem néz fel. Csak a parvenü szőrszálak libegnek felfelé, Matild szeme magasságába. Amiért Matild olyan gyakran viszolygott Bélától, a parvenütől, akihez végül mégis hozzáment feleségül.

A vonat végre kirobog az állomásról. A kocsisuk a bakon ülve bámul utána. Béla a peronon áll. Nézi a kezét. Ujjain a szőrpamacsokat. Ahogy Matild nézte őket búcsúzáskor mindvégig.

Aztán felül a bakra, a kocsis mellé. Szól, hogy induljanak is vissza. A szeme folyton visszatér a szőrpamacsokra.

*

Csupán egyetlen egyszer kell átszállni ahhoz, hogy a Kikötőbe érjen az ember. Matild rögtön hordárt fog, időben és rendben átszáll, a pénzéből alig költ, és kistáskáját, amelybe alig tudta belegyömöszölni a nagy férfitárcát mindvégig szorosan a karja alatt fogja. Nem alszik el egy pillanatra sem, pedig korábban már olyan eszesen kigondolta, hogy egyik csomagját a feje, a másikat a lába alá teszi majd. Nincs szüksége rá. A kalauzt korán szólította, hogy segítsen neki pár mozdulattal ággyá rándítani a fülkét, aztán hálóingjébe, papucsába bújva, kényelmesen hátradől, de nem fekszik le egy pillanatra sem, csak bámul, kifele az ablakon, bámul még akkor is, amikor már besötétedett, és a résnyire lehúzott ablakon besüvít az egyre frissülő levegő, bámul a sötétbe; a villanyt a fülkében leoltja, hogy sötétből a sötétségbe meredhessen.

*

A kadétiskola első félévében rengeteg levelet küldött János szüleinek, a pamacsos ujjú Bélának és a tartózkodó Matildnak. Panaszkodott a szállásra, az ételekre, a regulákra, de nem említett semmi konkrétumot afelől, hogy bármi módon változtatni szeretne a helyzetén vagy a tanulmányain. Azért Béla – a smucig Béla – mégis hamarosan több pénzt küldött, hogy János albérletbe mehessen a kadétiskola közös hálóiból. Már amint az iskola szabályai ezt lehetővé tették. Egy év múltán. Akkor volt Béla szokatlanul nagyvonalú. Meg most, hogy Matild elindult egymaga intézkedni a gyerek ügyeiben. János többet nem szólt sem az étkezésről, sem a regulákról, de még az utakról sem. És mivel egyéb nem történt vele, hát János többet nem nagyon szólt. Hazaérkezett a féléves eltávozásokra, valamelyest segített a földeken apjának. Nem sokat, mert nem is értett hozzá, s nem is várták el tőle most, hogy olyan vízi ember lett belőle. Majd pár nap múltán elment, s aztán újra csak érkeztek tőle a rövid helyzetjelentések, fényképek, többnyire arról, hogy pontosan mely földrajzi szélességeket és hosszúságokat érintve teszik meg útjukat, s hogy annak mely szakaszánál tartanak. A fotókon többnyire egyedül állt, bokáját érintő, bő szárú matróznadrágban, lesült arccal, nagyon ritkán annyira sok kadéttal együtt, hogy soha senki nem vehette ki – pedig ültek a képek felett azok ketten, a társalgó asztalánál, az ebéd utáni kávét élvezettel kortyolgatva, egymással és magukban tanakodva, hogy vajon kik azok a képen, vajon valaha említette-e fiuk bármelyiket is. De mindhiába. Mert nem említette. A háttér viszont állandó volt: mindig a hajó, csak a hajó teste és semmi más, legfeljebb ha a fényszögek különböztek. De Matild eszes asszony volt: gyorsan a képek hátára írta pontosan a dátumot, s a fia által megadott koordinátákat, hogy nyomon követhesse János életét. Aztán egy nap Matild a kazettás dobozba akarta volna tenni a legutóbb érkezett képet egy koradélutáni kávézás fénypontjaként, amikor ösztönszerűleg belemarkolt a dobozba. S akkor fogta, és kivette a tömérdek, az utóbbi, csendes évben összegyűlt képet. Egymás mellé rakosgatta őket, kronológiai sorrendben, a társalgóban, a nagyobbik, négyzet alapú dohányzóasztalon. Béla álldogált mellette. Hol erről, hogy arról lépett egyet, fejét billegette, mintha ezen múlna bármi is, ami a képen látható. De nem múlt rajta semmi. Majdnem azonos képek tömkelege állt ott példásan összerendezgetve. A fiúval, a bokáját súroló tengerésznadrággal, a háttérben a hajóval, s legfeljebb a fényszögek váltakozásával. Matild mondta akkor, hogy másnap indul. S Béla, szivarjából szippantva, komolyan bólintott.

*

Így volt, hogy tegnap este rögtön pakolni kezdtek, s hogy Matild elindult élete első önálló útjára, hogy utánanézzen a dolgoknak – így mondták akkor szemérmesen, s később is így emlegették az utazást, mintha legalábbis lettek volna dolgok, amelyeknek utána kellett volna nézni – s már itt is ült a kényelmes, ám jelenleg nem rendeltetésszerűen használt hálófülkében, és épp beengedte az ablakon a friss, szellős sötétséget, közben kiengedve az áporodott, elhasznált sötétséget.

*

Átvág a Kikötővel párhuzamos utcákon Matild, és csak épp a víz és a szárazföld határvonalán áll meg. Napfényes, párás reggel volt, mire leszállt a vonatról – az ő mércéjével mérve már délelőtt. Leül a tengerrel szemben. Az ernyő alatt. Rendel. Vár. Eszik. Nézi a tengert. Hamarosan indulnia kell. Utánanéz a dolgoknak.