|
|
Az angol társulat már nevében is hordozza azt a kettősséget (vagy még inkább: oppozíciót), amely különös játékával végigvezet bennünket az előadáson. Magyarra talán leginkább „Kényszer-szórakoztatás”-ként fordítható a csapat neve (Forced Entertainment), és gondolom, nevükre nem csak ebben az előadásban érdemesek – a rendező, Tim Etchells nyilatkozata szerint minden egyes produkciójukban újra és újra keresik annak lehetőségét, hogy miképpen állhatnak a közönség elé („tömeg, amelyet nem ismerünk, és amelyben nem bízhatunk”– írja Etchells), és hogyan szólíthatják meg azt.
A Trafóban játszott előadásuk, a First Night (magyarul: Bemutató) egyidőben ironikusan megerősíti és kiforgatja a közönség és a színen lévők viszonyát. Az alkotók azzal kacérkodnak, hogy minduntalan leleplezzék a színen lévők és a közönség „szerepét” is. A „játszók” duplacsavarral élnek: szerepük szerint azt játsszák, hogy ők azok, akiknek mindenáron játszaniuk kell.
A teljesen üres szín három oldalát vörös bársonyfüggöny veszi körül; a reflektorok fénye minden színben pompázva világítja be a színteret, amelyre rendkívül széles kényszermosollyal lépkednek be a hátsó függöny redői mögül előbújó szereplők. Minden rezzenésük, gesztusuk arról árulkodik: a leglényegesebb dolog, hogy tudják, kitették magukat a nézők pillantásainak, hogy most minden megnyilvánulásukat figyelik, nézik. Éppen ez a tudat az, amelyet elsődlegesen színre visznek. Annak a művi helyzetnek a tudata, hogy nekik játszaniuk kell, úgy kell tenniük, „mintha” (mintha valóban örülnének, hogy szembesülnek velünk, mintha valódi lenne ez a karikatúraszerű mosoly az arcukon, mintha valóban elhihetnénk, hogy ők valóban örülnek….). Ráadásul láthatóan nem is egy színházi helyzetről van itt szó, hanem egy show-ról – arról a műfajról, amelynek lényege a látványos, a hétköznapi helyzettől távol eső „megmutatás”. Szereplőink bősz elszántsággal „villognak” is, ahogy azt egy ilyen, minden gond feledtetését ígérő műsorban tenni kell – és persze közben minden pillanatban tudatják velünk, hogy kényszerűségből, csupán a show konvenciója miatt villognak, ahogyan azt egy ilyen ironikus, minden pillanatban önmagát megkérdőjelező előadásban tenni kell. Végig is játsszák a show végtelenül hamis helyzetéből adódó kikacsintások teljes skáláját. Az estélyijét látszólagos fesztelenséggel viselő egyik hölgy vigyorogva átoldalaz a szín baloldalára (óvatosan ügyelve arra, hogy egy pillanatra se forduljon oldalt, vagy urambocsá’ háttal nekünk), oda sem pillantva kinyúl a megszerzendő mikrofon után, majd a koreográfiát pontosan betartva visszaaraszol, miközben maszkszerű mosolya mögött egyetlen percre sem reagál arra a tényre, hogy a ruhájához dörgölőző mikrofon minden lépésnél recseg-ropog. Hamarosan kiderül, mire való a hölgynek éppen combnyakig érő mikrofon: egy, eddig a függöny mögött meghúzódó renitens szereplő fejét a társulat tagbaszakadt férfitagja hóna alá kapja, és erőszakkal odahúzza a többiek közé. Most mindannyian egy vonalban, a képzeletbeli rivaldánál (vagyis a színtérnek a közönséghez legközelebb eső vonalán) állnak sorban; művien, álságosan, arcunkba vigyorgón. Leszámítva a renitenst, akinek feje a most már örökké visszatérő játék értelmében minduntalan agresszora hóna alatt fog kikötni; aki rugdalózó lábbal, elcsukló hangon kénytelen több nyelvű ostoba és semmitmondó szöveggel köszönteni a közönséget.
Tartok tőle, nincs az az elszánt recenzens, aki az előadás leírásának kísérletébe ne fáradna bele. Ugyanis – amint az kezdettől fogva sejthető – nincs történet: az akció az egymásra sorjázó, a néző–játszó alaphelyzetét ki- és befordító szituációk és cselekedetek vonulatából áll össze oly módon, hogy egyrészt az ebből adódó minden lehetséges színpadi történést kiaknázzon, másrészt pedig, hogy az alaphelyzetekre visszatérve egy-egy jelenet részben ismételje, részben modifikálja a korábban történteket. Ilyen ismétlés és modifikáció történik, valahányszor társa a hóna alá kapva becipeli a színre a tiltakozó kisembert, ám minden újabb alkalommal egy picit módosít a rárótt kényszerű feladaton. Ismétlés és modifikáció történik akkor is, amikor egy vagy több „látnok” marad a színen a közönséggel szemben, és a buta, nevetséges gondolatolvasó-számból lassanként kinő valami hátborzongató, ítélethozatalhoz hasonló kinyilatkoztatás-sor. Ugyanis az átlátszó általánosságok, amelyek előbb elhangzanak („Valakinek ott hátul meghalt valakije, vagy olvasott ilyesmiről, vagy meg fog halni valakije.”, „Valaki itt elöl pénzzavarban van, vagy volt a közelmúltban, vagy lesz.” stb.), egyre inkább egyszavasokká tömörülve repkednek a fejek felett, és egyre inkább az emberi egzisztenciára nézve általánosak, kikerülhetetlennek tűnők és ítéletszerűek. A több alkalommal ismétlődő jelenet egyikében a kiálló hölgy elgondolkodva nyújtja ki mutatóujját valamelyikünk felé, és tömören, néha kevés sajnálkozást tettetve röppenti felénk az „ítéletet”: „autóbaleset”, „bronchitisz”, „alkoholizmus”, „AIDS”, „anorexia” stb. Valótlanság-valóság, potencialitás-jövő olvad eggyé e jelenetekben – és bár kuncogunk, maga a gesztus, a szó, és főként a tény, hogy életünk valóban hordozza mindezen lehetőségeket, kíméletlenül metsző. Majd a másik véglet: mulatságosan végsőkig vitt a játék éppen a játszók-közönség kapcsolatban. A szereplők elénk állnak, hogy ódát zengjenek a közönséghez. És bele is fognak a dicsőítésbe – majd egy-egy kijelentést óvatosan módosítanak. Később már nem óvatosan módosítják a kijelentéseket. Végül ránk zúdítják minden visszafogott dühüket, félelmüket egy felszabadult „kórusműben”, amely a „Go West” közismert dallamára közli velünk: „You’re shit, and you know you are” („Szarok vagytok, és ezt ti is tudjátok”– hangzik szabad magyar fordításban).
Lehet nevetni. Lehet akár elsiklani felette. Lehet a BBC angolt élvezni. Bosszankodni azt hiszem, valamivel kevésbé lehet, mert a társulat, az előadás és a Trafó – feltételezem – olyan közönséget vonz, amely számára semmi újat nem mondana valamiféle (fél századdal elkésett) polgárpukkasztás. De hát ez a legkevésbé sem az. Feltételezem. Mert feltételezni aztán bőven lehet. Lehetőségemmel élve leginkább ezeken az apró differenciákon gondolkodtam el; azokon a látvány-, hangzás- és intonációbeli különbségeken, amelyeknek legegyszerűbb megnyilatkozását a szereplők által időnként ide-oda forgatott táblácskákon kirajzolódó feliratokban láttam. Hogy például a WE COME! (Jövünk!) egyetlen hiányzó láncszem pótlásával WELCOME! (Isten hozott!) lehet, és hogy a MYSTERY! (Rejtély!) táblácskáit megfordítva magyarázatot vagy félremagyarázást kaphatunk az ILLUSION (Illúzió) által.
Az egész előadás olyan, mintha azt mondanám: lehet gondolkodni! Majd: nem lehet! Majd: csak viccelek! (És mindezt ideje lenne komolyan venni.)
Lábjegyzetek:
1. Az előadás a Rotterdamsee Schouwburg (Rotterdam), a SpielArt Festival (München), a Festival Theaterformen (Hannover) és a Wiener Festwochen (Bécs) koprodukciójaként jött létre. Bemutató: 2001. március, London.
2. A társulat Gilles Deleuze francia filozófusra hivatkozik honlapján (mégpedig arra, miszerint a művészet egyik nagy motívuma az emberi létünk felett érzett szégyen, amelyet a mások apró botlásai, esetlenségei váltanak ki belőlünk); de az előadás láttán elsőként Jacques Derrida „différance”-a („el-különböződés”) jutott eszembe, az a jelentésképző kis különbség, amely eljátszik velünk, és amellyel eljátszunk, amint megpróbáljuk értelmezni a világot. És bizonyára sok egyéb is felmerül(het) a nézőben az előadás láttán.
Ellenfény, 2004/2
|
