|
Az ellenőr pontosan azon az útvonalon halad végig, amelyen a naponta egyazon órában és percben hazatérő Rosetta. A betonoszlop mögött, a töredezett üvegtáblákon befelé ácsingózó tekintet elől rejtett, keskeny és alig egy személyre és két könyöktávnyira szélesedő csigalépcső-házban a történet egyre inkább fölfelé fejlődik. Megjegyzendő, hogy vaskos alkatát tekintve maga Rosetta éppenhogy elfér a tulajdon lakába vezető meredek csigahéjban – e célból két kezét leeresztve, felsőtestéhez préselve és szatyrait előre-hátra billegetve kénytelen továbbkaptatni.
A csigalépcső-ház vékonyka derűje felvillanyozza a munkájából kifolyólag némi félelemmel és annál is több unalommal a helyszínre érkező ellenőrt. A fal spirálban lefejtett smirglipapírhoz hasonlatos: világosszürke, apró kavicsdarabkákat ragasztottak az eredendően sima felületre, amely tehát látható módon a gondoskodás és a stílszerű kivitelezés nyomait hordozza. Ha a parttalan nagyépület egy lifegő üvegtáblájára napfény esik, az egy pillanat erejéig továbblövi a nyalábot az apró, szürke, vágásfelületük négyzetmilliméternyi felszínén csillogni kész törmelékre. Harmóniák zengedeznek ilyenkor az épületben, gondolja a Rosetta mögött mindössze két-három lépcsőfordulónyira lemaradt ellenőr, aki nincs tudatában annak, hogy még ha netalán harmóniák is zengedeznek e környéken a napsugarak kellő átirányítása, -térítése révén, akkor sem ünnepli ezt soha senki, mivel Rosetta szigorúan csak a naplemente utáni órákban érkezik haza, percre pontosan; hétköznap is, hétvégén is, télen is, nyáron is. A lépcsőház elidegeníthetetlen nyeresége mégis, hogy bárki is forduljon elő benne, bármely alkalmatlan időpontban, a hatalmas smirglipapír szemcséi óhatatlanul a fény össze-visszaverődés gondolatát ébresztik majd benne, és e felemelő eszmétől az ellenőr szinte lazán nadrágja zsebébe vágja mindkét kezét. Majd rögvest kihúzza, mivel az előállt helyzet gyakorlatilag lehetetlenné teszi a fellépkedést a meredek íveket követő lépcsőkön. Csinos, majdnem testhezálló öltönynadrágot visel. Olajkék inget hozzá. A zakót az irodában hagyta, mert szóltak neki, hogy ma egészen különös terep lesz; nem az a jófajtából való. Hát otthagyta egyébiránt elmaradhatatlan zakóját a forgószék háttámláján, zsebében a telefonnal; és e kettő hiánya a meztelenség és a halálfélelem érzetének keverékét idézi most elő benne. Annak tudata, hogy ez mégiscsak a legutolsó munkája a mai napon, az indulás hevében háttérbe szorította atavisztikus aggodalmait a ruhadarab és a segélyhívó eszköz hiánya miatt. A lépcsőház energikus felívelésétől nekilendülve lép tehát Rosetta után az ellenőr: át a küszöbön, rögtön a legfelső lépcsőfok után, szinte váratlanul, tehát egyenesen az ember által lakott területre. Annak ellenére, hogy szóba sem elegyedett Rosettával, de még elé vagy mellé sem került sem az utcán, sem a raktárban, sem a felvezető-lépcsőn, a nagydarab nő mintegy konszenzusszerűen nyitva hagyja maga mögött az ajtót.
Rosetta jobbra lép, elhelyezi a szatyrokat a hideg kövezeten, az előtér-konyhában kezét megmossa, majd gondosan leitatva róla a nedvességet a vízelvezető gégecsőjére akasztott törlővel, lassan és kérdőn fordul az ellenőr felé. Hogy a lakás, a lakhatás, tudja, az engedélyek miatt, öklendezi fel a helyzet közepébe került ellenőr a meglepetéstől összezutyult szavakat. Aztán Jó napot kíván, továbbá ennek és ennek a hivatalnak a megbízásából jött, és ez és ez a neve; ha szükséges, bemutatja az igazolványát, helyesbít kiváló lélekjelenléttel. És megint zökken egyet az agyából kifele pöfékelő vonat, mert az igazolványa a telefonnal összeölelkezve ott maradt a zakója belső zsebében, bár most már egye fene, gondolja, és azonmód elszánja magát, hogy ma még, hazatérése előtt így vagy úgy, de elrendezi ezt az utolsó ügyét. Biztosan tudja, hogy estére visszazökken az aznapi letudott munka jóleső érzésébe, és soha többé föl sem merül benne ez a kis átmeneti gubanc. Rosetta keze az ellenőr háta mögé int széles-terebélyesen, épp átellenben a csupasz csapteleppel és a kéztörlő-tartóként szolgáló nyökögő gégecsővel. Szinte tölgyillatot áraszt a csaknem tíz centiméternyi vastag asztallap; óriás erekkel, hatalmas szálkákkal, örvényszerű göcsörtökkel. Két, remélhetőleg egymásnak hegesztett és nem csupán támasztott fémkeret tartja alatta a bakot. Körötte pedig négy, tökéletesen különböző szék ácsorog életrevaló öniróniával. Az ellenőr szinte elröppen örömében, hogy mégsem kell visszarohannia a hivatalba önigazoló okmányáért, és leereszkedik a piros műbőr kárpitozású, kerek ülőkével és félköríves, ezúttal kissé tépett pirosságú háttámlával rendelkező székre, amely kifejezetten hosszú szavatosságú mechanizmusának köszönhetően még mindig olajozottan pörögne körbe, ha az ellenőr rögvest nem rezzenne fel róla. Csak pár centire, mert az már most előrelátható, hogy az asztallapot tartó fémdorongok igen közel állnak a térdkalács-reccsentéshez. Mozzanatnyi felemelkedés után marad tehát ülve. Két lábát a megszokottnál nagyobb terpeszben megveti, hogy az ide-oda pörgés irányát és sebességét saját teste izmaival vezényelhesse. Csupán a helyzet különössége folytán került a figyelem fókuszába ez a lakóterület, mondja most a régi összeszedettségével Rosettának. Merthogy ki a csuda akarna itt lakni, és ha akarna is, ki kaphatna itt lakást?, inog az ellenőr feje sajnálkozva, amiért ezt az olajos bőrű nőt hamarosan el kell távolítani innen, a huzatos raktárépület kebeléből, a gondosan felépített és kidekorált csigalépcső-házzal együtt, szedett-vedett bútoraival és gönceivel egyetemben, mégpedig mielőbb, mert az egyéni és társadalmi egészségre egyszerűen minden irányból ártalmas ez a kaland. Ha földrengés van, és a vastraverzek, betonoszlopok a fejére esnek, ugye. Ki vállal azért felelősséget? Sem ivóvíz, sem áram, de gáz se járhat ebből az építményből ki-be: még csak az hiányozna, hogy egy szivárgás és robbanás folytán milliárdnyira tépett üvegfoszlányok szakadjanak a város nyakába a keleti széllel. Vagy szétáradjon itt, térdig érjen és bűzhödjön a szennyvíz, vagy pattanjon a szikra, és boruljon minden ebben az egyébként elfeledett negyedben lángra, és törjön lávaként a lakott világra a felhevült és cseppfolyósodott vas. De vegyük csak a legelemibb bio-katasztrófát: a patkány- vagy csótányinváziót, folytatja az ellenőr boldogan, hogy mennyi minden eszébe jutott, és milyen emberségesen is tálalja a tényállást ennek a jóravaló, ormótlan asszonynak. Aki közben eltűnt a lakótér hátsó traktusában, és ekképp nem lesz tanúja annak, ahogyan a patkány- és csótány-szekvenciához érkezve az ellenőr újra megemelinti lábát, és a lendülettől újfent kileng alatta az ülőalkalmatosság. Jobbra-balra. Derűsen tekint a kezében papírcsomókkal visszatérő Rosettára. Kiszáradt a torkom, mondja, amint újra biztos talajt ér. Rosetta az ellenőrtől egy lépésre távolabb helyezi a fehér és sárga, új és régi, sima és gyűrött dokumentumokat, azzal már lép is a csap felé, amelyből – és ezt csak most veszi észre méltatlankodva az ellenőr – a víz egyenesen egy éppen olyan ablakszerű fémrács-lefolyóba zubog, mint odakint az utcai szennyvízelvezetőben. Ejnye, asszonyom, node, nohát, bazsalyog az ellenőr, gyorsan szemrevételezve a kifogástalanul áttetsző, döbbenetesen vastag falú poharat, amelyet Rosetta a frissen a csapból fakadó vízsugár alá tart. De hiszen az kizárt, hogy itt ekkora víznyomás legyen, gondolja a cseltől lenyűgözött, egyébként minden tekintetben alaposan felkészült ellenőr, majd rögvest a papírok felé nyúl. A férfi mozzanatnyi figyelmetlenségét kihasználva, megpattan Rosetta kezében a csaknem ujjnyi vastag falú pohár, és a nő vére a vízsugarakkal keveredve a lágyan szökellő málnaszíntől a viszkózusan cseppenő bordóig a vörös szín minden árnyalatát produkálja a konyhában. Vagy miben.
Rosetta lendületből elzárja a csapot. A pohár darabjai – otromba kristály-törmelékek – lezuhannak a kőre. Rosetta épphogy elvonszolja magát a falig – távolabb a törmelékektől és távol a világosabb-sötétebb, kisebb-nagyobb vértócsáktól. Lecsúszik. Két lába enyhe terpeszben, törzse egyenes, a falhoz simul. Az ellenőr odapattan, és úgy irányítja felfelé Rosetta összevagdosott jobb kezét, mintha vonatoknak engedne szabad átmenést a pálya szélén.
Rosetta olajosbarna szeme a semmibe néz.
Olajosbarna bőre viszont emelkedik-ereszkedik. Szuszog, állapítja meg az ellenőr, és fél fenékkel visszaül a piros forgószékbe. Jobb lába Rosetta felé kinyújtva, ugrásra készen, arra az esetre, ha amannak kimaradna a szuszogása. De nem marad ki. Tökéletesen ritmikus. Kizökkenthetetlen. Még el is mélyült. Az ellenőr hűségesen figyel. Rosettára és a papírokra. Néha jobbra lendül, hogy mindkét tárgyát azonos időben, alaposan agnoszkálja. Bal kezével a paksaméta után nyúl, és mindvégig a helyzet által megkívánt dicséretes figyelem-megosztásban végigböngészi az iratokat.
Építési engedély a csigalépcső-házra. Lépcsőfokok száma: 97.
Engedély víz bevezetésére, ipari nyomáson.
Felújítási engedély csigalépcső-házra, a falburkolatra.
Engedély a lefolyó kiépítésére.
Külön engedély a szennyvíz-elvezetésre. Csatornázásra is. Csatolmányban.
Engedély fürdőszoba elkülönítésére. Elutasítva. Fellebbezve. Fellebbezés elfogadva. Engedély megadva.
Engedély a gázcsövek lakóhelyiség-szerű kiépítésére, elágazására, csapok elhelyezésére.
Lakhatási engedély elutasítva. Fellebbezve. Fellebbezés elfogadva.
Lakhatási engedély iránti kérelem újraiktatása. Fellebbvitel. Elfogadva. Engedélyezve.
Rosetta még mindig a kövezeten ül; hajas baba. Olajosbarna szeme bámul. A kezét felfelé tartja; csuklóján végiglendül, hónaljáig ér a vére.
Kérem, engedjen be a mellékhelyiségbe, alázatoskodik az ellenőr, majd elindul Rosetta lanyha kézmozdulatának irányába, jobb felé eltolja a paravánajtót, és bágyadt fejét a csésze fölé lógatva, percekig vagy talán órákig – önfeledten hány.
Aznap este az ellenőr nem hiányolja zakóját, amikor hazaér. Szeme körül barna, nyúzott bőrrel, házi ruhája ujjánál fogva húzkodja asszonyát. Nem hagy időt az átöltözésre, olyan nagyon sietnek a város szívébe, ahol egy vastraverzekből összehegesztett építmény áll. Annak az alagsorába mennek, még mindig vastraverzek közé. Sietnek. Az ellenőr húzza a nejét. Lihegnek. Mindketten kimerülten lihegnek. Az alagsor legutolsó béltraktusában végre lecsillapodva rogynak a kocsmai székre, a csaknem teljesen kihalt teremben. Egy költő énekel a pódiumon, bágyadt fénykörben, sirályokról és egy nőről, aki pontosan ugyanúgy fésülte a haját, mint a rég elmúlt kedves.
Látó, 2012. június
|